2011. november 11., péntek

De nehéz az iskola táska!

Jól indult a mai napunk is. Igaz a reggelek egy kicsi zötyögősek nálunk. 6-kor keltem a gyerekeket, mert másfél óra kell mire elkészülnek mind a 3-an az indulásig. Persze 6-1/2 7-ig csak könyörgök, hogy kelés...mindjárt elkésünk...gyerünk, öltözés, mosakodás, fogmosás stb. Nem is ez a lényeg...

Ma Timikével együtt mentünk a suliba, ugyanis nyílt napot tartott az osztályfőnökük Éva néni és megengedte, hogy megnézzük mennyit fejlődtek a gyermekek. Két órán vettünk részt a magyaron és a matekon. Tetszettek az órák, megmutatták hogyan tudnak fejben számolni, összeadni, kivonni...

Ami még ennél is fontosabb, hogy láthattuk azt az örömöt amit ez a gyermekeknek jelentett, hogy mi szülők ott vagyunk és figyeljük őket, hogy érdekel bennünket milyen ügyesek, hogyan fejlődnek. Az egyik kislány sírva is fakadt, mert az édesanyja csak az 1. órán tudott részt venni. Én is úgy terveztem, hogy csak az 1. órán maradok bent, mert lett volna egy csomó elintézni valóm. A munkámmal, az itthoni dolgokkal kapcsolatban. Hosszú lenne ha ezt most leírnám, hogy mit terveztem.

Ezekben a percekben, mikor láttam ezt a kislányt és az én kislányomat is, átértékeltem a helyzetet. Úgy gondoltam ez most sokkal fontosabb minden munkánál. Gyermekeinknek most ránk van szükségük, mert bizonyítani akarnak nekünk. Meg akarják mutatni a sok- és fáradságos munkájuk gyümölcsét. Most már nem bánom, hogy egy kicsit átalakult a napom. Mikor megláttam a kislányt, úgy döntöttem, hogy nem megyek dolgozni, nem érdekel a munka, a tennivaló, stb.

Láttam Timikén is, hogy szomorú, mert anyának el kell mennie, de ő igen hősiesen viselkedett, kihúzta magát és mondta, hogy menjek. Egyszerűen nem bírtam őket otthagyni. Nem is gondolná az ember, hogy mennyire fontos ez a mi csemetéinknek.

Ezzel a kis történettel oda akarok kilyukadni, hogy megint van "miért"-em. Tudjátok milyen jó érzés volt, hogy megtehettem, hogy ott maradhatok? Szabadon minden nyomás nélkül azt mondhattam, magamnak hogy álljak meg egy percere, lássam meg az értéket ebben a helyzetben és még 45 percig maradjak nyugton?

Ez jelenti azt, hogy nincs főnököm. Nem kellett kirohannom a folyosóra, hogy telefonáljak és kuncsorogjak a főnökömnek, hogy bocs de még egy órára szükségem van.... Csodálatos érzés.
Tudjátok, hogy hány anyuka és apuka szeretett volna ott lenni ezen a két órán és nem tehette ezt meg? És azt tudjátok, hogy ez vajon milyen érzés volt azoknak a gyermekeknek, akik látták hogy vannak gyermekek akiknek a szülei ott voltak az övék meg nem, mert apának és anyának egyfolytában dolgoznia kell? Sokszor reggeltől estig? Igen, ezek a gondolatok foglalkoztattak a magyar óra kellős közepén. Persze közben figyeltem is, mert kislányom a táblánál is szerepelt nagyon ügyesen. Büszke vagyok a gyermekeimre és a cégünkre, mert megtehetem azt, amit más nem.

Igen, főképp értük csinálom. Velük szeretném tölteni az időm nagy részét. Mert szeretem őket és értük élek.

Dávid fiam továbbtanulás előtt áll. Rengeteget idegeskedtem amiatt, hogy fogalmunk sincs, hogy hova menjen továbbtanulni. Semmi ötlete nincs, semmi kedve nincs semmihez. Most már tudom, hogy ez sem nagy tragédia. Valahova biztos menni fog, de tudom, hogy ha én kitartó vagyok, akkor gyermekeim is részesei lehetnek ennek a szabadságnak. Igazából a jövőjük már biztosítva van.

Nem kell idegeskednem azon, hogy hol tanuljanak, mit tanuljanak, milyen szakmát, mi fog pénzt hozni stb. Mert ez a szakma biztos jövedelmet fog jelenteni a számukra. Mikor elérik azt a kort, akkor meg fogják ezt érteni.

Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy ne tanuljanak. Igenis tanuljanak, mert a tudás hatalom. De nem kell görcsölnöm már a jövőnk miatt, mert azt a lehetőséget választottam, hogy ura vagyok az életemnek és kezembe vettem az életem irányítását.
Tedd meg Te is!! Hidd el, nem fogod megbánni!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése